Jó lesz hidd el!

Nem is tudom minek nevezzem, blog, memoár, napló fene tudja valami hibrid, a három keveréke...Minden esetre itt olyan sztorikat találsz majd, amiket én biztos, hogy sose felejtek el!

Archívum

Nahát akkor lássuk csak, első post "Napraforgó mező"

2011.06.23. 02:29 Árpóca

 

Meg nem mondom már, hogy pontosan hány évesek lehettünk a barátaimmal talán 11-12, amikor a következők történtek:

  Petya Botond és jómagam úgy döntöttünk hogy a telep mellett található búza/árpa/napraforgó mezők között húzódó holt Tisza árterében építünk egy bunkert, amit fákkal, bokrokkal, náddal és még csomó zöldséggel sűrűn borított töltésnek mondható domboldalba vájunk majd mint a róka, csak mi emberek vagyunk nem rókák, de ez egyértelmű. A meló piszkos volt, tiszta mocskosak voltunk mind a hárman a nap végére tetőtől talpig, de elégedetten zártuk a napot a fáradtság és a piszok ellenére is. A bunkert közvetlen egy diófa mellé kezdtük ásni gondolván, hogy a gyökerek majd megtartják felettünk a földet, akkoriban ezt szinte hivatalos ténynek vettük és egy percig se volt halálfélelmünk. Egyik nap munkába menet úgy döntöttünk hogy teszünk egy kört a földeken hátha történik valami. Természetesen szerszámokkal felszerelkezve indultunk, melyeket a bunkerba előbb letettünk, hogy ne kelljen azokat cipelni. Egy darabot kivéve. Egy vadásztőrt. Mindannyiunknak volt valami fegyvere, nekem akkor éppen egy bunkós végű bot jutott, nem is értem mért éreztem 11 évesen egy bottal biztonságban magam, de meg voltam győződve, hogy semmi bajom nem eshet, habár így utólag belegondolva, amikor ránéztem Botond barátomra kinek a kezében az augusztusi forróságban megvillant az a bizonyos vadásztőr lehet, hogy kicsit elbizonytalanodtam időnként. Így hárman boldogan pásztáztuk a földeket, amikor egy napraforgó ültetvényhez érkeztünk, egy pillanatra megálltunk és erősen gondolkodtunk, hogy vajon mi hasznunkra lehetnek ezek a magasra nőtt őszirózsák családjába tartozó Helianthus annusok (napraforgók). Nekem akkoriban nem voltak destruktív hajlamaim vagy legalábbis csak úgy ösztönösen nem ébredtek fel bennem én hármunk közül inkább a beszari voltam, de lehet ha nálam lett volna az a vadásztőr máshogy alakul a dolog. Egyikőnknek az a fergeteges ötlete támadt, hogy rúgjunk ki párat a tábla végén az nem látszódik majd meg, hát úgy is tettünk. Elvetemült tekintettel nekirontottak a barátaim és elpusztítottak kb 5-10 dbot. Én hezitáltam, de nem maradhattam ki, így rátámadtam egy jókora darabra, ami talán kétszer akkora is lehetett, mint én, majd veszett módon belerúgtam a szára közepébe, ami el is tört de nem szakadt szét. Előkaptam a husángomat és őrjöngve szétvertem a fejét, szinte elképzeltem magam kívülről, ahogy filmbe illő mozdulatokkal véget vetek az ellenségem életének, aki a földre rogy és kileheli a lelkét. Felnéztem és láttam a barátaimat, hogy a hatalomtól megrészegülve vetnek véget sorra a napraforgók életének. Tűzött a nap, izzadtunk mint a lovak, porzott a föld és csípett a levele a napraforgónak, de ez sem tántorított meg egyiket sem közülünk. Bevallom elpusztítottam én is jó párat, hazudnék ha letagadnám, hogy nem esett jól, mert élveztem minden percét valóban, de akkor történt valami. Kívülálló lett belőlem, csak néztem a fiúkat. Úgy 10 méterre állhattak tőlem közvetlen egymással szemben, mögöttem a lassan lemenő narancssárgán izzó nap az árnyékomat hosszúra nyújtotta, ami a szétvert napraforgók között úgy mutatott mint egy hosszúkás fejű űrlény. Sose felejtem el azt a tekintetet a barátaim arcán. Elborult tekintet, szinte lassított felvételbe néztek rám nevetve olyan elvetemültséggel, hogy gyakorlatilag éreztem, hogy érinthetetlennek érzik magukat. Botond egy hirtelen mozdulattal elkezdett rohannia tábla végétől az eleje felé a kirugdosott napraforgók között, arcán önfeledt öröm és komoly elhatározás látszódott. Petya hangosan kiabálta " CSINÁÁÁÁÁÁÁLD BOTOND CSINÁÁÁLD". Ekkor előkapta a vadásztőrt és vadul kaszabolta kifelé tiszta egyenes mozdulatokkal a tövétől kb fél méterrel, de néhol magasabban a napraforgókat. Kipusztítottuk így kb a tábla felét, borzasztó de gyönyörű volt, egyikőnk se volt normális mégis irányított és szervezett volt a tettünk. Dolgunk végeztével hazamentünk és gyakorlatilag el is felejtettük az egészet, pár óra múlva jelentéktelenné váltak számunkra a történtek. Másnap kimentünk a tett helyszínére, de már távolról láttuk, hogy rengeteg a madár a környéken, ugyanis a lefejezett virágok magjai kiszáradtak és kihullottak, ezért a környék összes madara azt dézsmálta erőteljesen. A madársereg túlnyomó részét vadgalambok tették ki, aminek nagyon is megörültünk hiszen ínyencfalat és régi álmunk volt elkapni majd megsütni a bunkerben egy ilyen állatot. Hazasiettünk a már korábban Petyának összeeszkábált íjért. Botondnak és nekem nem volt, viszont volt egy szép nagy vadásztőrünk no meg egy rozsdás sarlónk, ami elengedhetetlen volt természetesen a fegyverarzenálból. Ki is mentünk, majd pár óra próbálkozást követően feladtuk...nem lőttünk az ég világon semmit, de még a közelébe se találtunk se az íjjal se a tőrrel, viszont kicsapkodtunk pár napraforgót, de közel sem annyit mint előző nap. A vadászattól megfáradtan leültünk a napraforgós melletti kukoricásba, ahol zsenge kukoricát vettünk magunkhoz, melyet nem kis örömmel fogyasztottunk el. Ekkor megpillantottunk egy fehér furgont, azt hiszem még egy poént is ellőttem, hogy jött kicsinálni minket a gazda. Nem volt olyan vicces amikor észleltük, hogy biza ő keresztülvág egyenesen felénk a kukoricán. Elég félelmetes látvány egy 11 éves gyereknek egy felé száguldó fehér furgon a kukoricaföld közepén. Nyilván valami fontosat akar, ha leszarja más földjét és terményét, mert azon keresztül száguld pont felénk. Természetes reakció, hogy elkezdtünk futni mint a nyulak. Én még sikítoztam is mint egy fürdős kurva emlékeim szerint. Botond eldobta a tőrt jó messzire én meg futottam a sarlóval mint az állat. Befutottunk a napraforgósba, oda már nem jött be, ezért igen valószínűnek tűnt, hogy ő a gazda, és nincs olyan jó kedve. Ez azonnal be is bizonyosodott ugyanis, amikor kiszállt hangosan kinyilvánította, hogy "basszuk meg a jó édes kurva anyánkat és ha elkap akkor a jó isten se segít rajtunk". Egy puskának tűnő vascsővel ugrott ki egy bajszos alacsony kövér igazi zsíros paraszt a járműből, aki azonnal ránk rontott. Én persze kiabáltam, hogy puska van nála, így még jobban elkezdtük félni. Elég komikus látvány volt ahogy futott mi meg menekültünk, de akkor nem szakadtunk meg a röhögéstől. Hárman háromfelé futottunk. Igen taktikus lépés volt tőle, hogy a legkisebbet vette célba azaz engem, ezért nem hibáztatom nem is rossz egy méregtől őrjöngő földművestől. Futottam, de úgy, ahogy még soha, levegőt se vettem csak rohantam, éreztem, hogy a nyomomba van, nem mertem hátra nézni. Rettegtem. Éreztem, hogy végig ott van mögöttem, éreztem, hogy meg leszek baszva de kiadósan. Sarló a kezembe, ami tiszta napraforgólé meg levél, látszott rajta, hogy nemrég kaszabolt vele valaki, nembaj rohanok tovább. Kicsi voltam és féltem nagyon, de fürge voltam és nagy ravasz. Slalomoztam, ahogy csak kitelt tőlem próbáltam lerázni. Ekkor a dühös gazda egy kikaszabolt napraforgótőbe hatalmasat esett. Tudtam hogy ki kell használnom az egérutat, még vadabbul szaladtam, örültem, nagyon örültem, hátha megúszod gyerünk még egy kicsit. Ekkor hibáztam, elestem és elejtettem a sarlót. Gyors felpattantam és usgyi tovább, de kb egy 20 méterrel később erős szorítást érzek a felkaromon. Elkaptak. Elkapott mi lesz velem bakker. Rángatott egy kicsit, üvöltözött valamit, de nem bántott. Az izgalomtól egy kicsit be is csurrant pár csepp pisi, de nem volt vészes a nadrágom se ázott át, ha megüt tuti össze húgyálom magam. Petya a távolból nézett a tábla végén, a gazda ráüvöltött, hogy jöjjön oda, ő miután megállapította, hogy nem vertek félholtra, örömmel odajött. Kérdőre vont bennünket. Kérdezte, hogy mi vágtuk-e ki a napraforgóföldjét. Erre válaszul azt tudtam csak adni neki, hogy "Ki van kaszabolva? Mi észre se vettük." Kicsit ideges lett, hiszen a kikaszabolt föld közepén álltunk, majd elkezdett minket vinni a tábla vége felé és minden kivágott szárnál megállt, majd megkérdezte, hogy ezt se vettük-e észre, mentünk tovább a vége felé, ahol ugye friss pusztítás nyomai tárultak volna elé, de okosan igazoltam, hogy "Igen látom nem kell tovább menni". Kérdezte, hogy akkor mégis ki a fene tette, erre csak azt tudtuk neki adni "Hogy valamelyik nap láttunk itt cigányokat a szomszédos telepről". Ránk nézett és közölte, hogy csak azért nem leszünk feljelentve vagy szétbaszva, mert nem tudja bizonyítani, hogy mi voltunk(tett volna még 10 métert íííjjjj, vagy a sarlómat meglátja íííjjjj, akkor biztos meglettünk volna baszva), valamint takarodjunk onnét és sose menjünk vissza, mert ha igen nagyon rossz vége lesz. Lassan elkullogtunk, kicsit félve kicsit kacagva, én mindenféleképp örültem, hogy megúsztuk és csodának tartottam. Botond 6 kilómétert futott megállás nélkül félelmében. Hazamentünk mintha mi se történt volna és ment tovább a napi rutin. Hogy tanultam-e az esetből? Igen, parasztság volt, de élveztük minden percét. A vadásztőrér másnap kimentünk és megkerestük. Be is voltam szarva rendesen. Most is megvan Botondnak a kés valahol. Szép emlék és az biztos, hogy ezt sose felejtem el amíg élek.

Szólj hozzá!

Címkék: pusztítás napraforgó sarló vadásztőr

A bejegyzés trackback címe:

http://sosefelejtemel.blog.hu/api/trackback/id/tr483007570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.